Történeti bevezető
Savaria alapítója Claudius császár képmása érmen Szombathely római elődjét Claudius császár alapította Kr. u. 43 körül Colonia Claudia Savariensium (Savariaiak claudiusi kolóniája) néven.
A legio XV. Apollinaris kiszolgált katonáiból, családtagjaiból és a hozzájuk csatlakozott kereskedőkből, iparosokból álló település létrejötte minden bizonnyal Pannónia tartománnyá szervezésével volt összefüggésben, ezért Emona (Ljubljana-Laibach, Szlovénia) és talán Scarbantia (Sopron-Ödenburg) mellett a tartomány legkorábbi településének tarthatjuk.
Az osztatlan Pannonia térképe - kr. u. 1. SZ.A Borostyánkőút mellett létrejött város gyorsan fejlődött, ezért Pannónia 106-ban történt kettéosztását követően - de talán már korábban is - Savaria vált a tartomány civil igazgatásának és a császárkultusz központjává.
Itt ülésezett a tartománygyűlés és itt álltak az istenné vált római császárok templomai is. A Római Birodalom Kr. u. III. század végi átszervezését követően Savaria lett tartomány, Pannónia Prima székhelye. Itt székelt a helytartó, itt őrizték a tartomány kincstárát. Falai között gyakran fordultak meg a római császárok is. Savariai tartózkodásukról az antik történetírók adatai mellett az itt kiadott császári rendeletek is tanúskodnak.
További változást a kereszténység elterjedése jelentette a város életében. Savaria két szentet is adott a keresztény egyháznak: 303-ban itt halt mártírhalált Siscia (Sisak, Horvátország) püspöke Szent Quirinus, illetve városunk szülötte volt Szent Márton a későbbi tours-i püspök.
Savaria lakóinak többsége a birodalom bukását követően Itáliába költözött. Egy középkori legenda szerint a hunok elől menekülő savariaiak voltak Velence alapítói. Régészetileg bizonyítható, hogy a helyben maradt római lakosság egy része túlélte a népvándorlás viharait. Nekik köszönhető, hogy Szombathely antik neve napjainkig fennmaradt. A rómaiakat követően az avarok, majd Nagy Károly frankjai, a X. századtól pedig a honfoglaló magyarok telepedtek meg a környéken. Savaria-Szombathely Magyarország egyetlen, kétezer éve folyamatosan lakott települése.
A római város települési előzményeiről a legutóbbi időkig kevés adat állt rendelkezésünkre. Savaria alapítását közvetlenül megelőző időszakból nem ismertünk leleteket Szombathelyről, de a környék eddig kutatott kelta telepek (Velem-Szent Vid, Sé, Bucsu stb.) valószínűleg nem érhették meg a római foglalást.
Ezt a kronológiai hiányt látszik kitölteni az a Szombathely nyugati részén a múlt évben előkerült késő-kelta településrészlet, amely kutatása során nagyszámú kerámia lelet mellett egy faszerkezetes lakóház maradványait sikerült a szakembereknek feltárniuk.
A város képe
A helytartói palota rekonstrukciós rajza Savaria alapításakor még nem voltak kőbányák, téglagyárak, de hiányoztak az építőanyag szállítását lehetővé tevő kiépített utak és hidak is.
Ezért a város házait kezdetben fából, és vályogból készítették melyhez Pannonia hatalmas, egybefüggő tölgy erdejei és az itt talált jó minőségű agyag szolgáltak nyersanyagot. Fából és földből készültek a város legkorábbi védművei is. Az Kr. u. 2 század elejétől kezdve rövid idő alatt megváltozott a város képe, hiszen nem csak a középületek és templomok, hanem már a város lakóházai is kőből épültek.
A gyors és átfogó városrendezés következtében alig egy emberöltő alatt Savaria képe jelentősen átalakult. A környező hegyek forrásaitól 25 km hosszú, föld alatti boltozott vízvezetéket építettek, amely nem csak az egészséges ivóvizet adta, de a közfürdőket is ellátta.
A város teljes területét csatornázták, az utakat hatalmas bazaltkövekkel burkolták. A középületeket szobrokkal, impozáns kőfaragványokkal, mozaikokkal díszítettek, de a lakóházak többségét is falfestmények, gipsz-stukkókal díszítették.
A városfalakon kívül is jelentős épületek álltak: nyugaton és délen hatalmas szentélykörzetek helyezkedtek el. A falaktól távolabb a műhelyek és az iparosok lakóházai álltak, majd ezeken túl, a városból kivezető utak mellett terültek el a temetők.
A Kr. u. 2. század közepétől Savaria egy jellegzetes római kisváros képét mutatta. A falakkal körbevett belváros területe 25 hektár, a beépített területe hozzávetőlegesen 40-50 hektár lehetett. Lakóinak számát 6-10 ezer közé tehetjük.
Gazdaság
a. Fazekasság
Az ásatási leletek alapján ma már világosan látjuk, Savaria az alapítást követően rövidesen Nyugat-Pannónia egyik legfontosabb ipari központjává vált. A helyben található igen jó minőségű agyag fejlett fazekas ipar kialakulását eredményezte. Az itáliai minták és a helyi kelta fazekasság hagyományait felhasználó savariai kerámiaművesség termékei a tartomány távolabbi területein, pl. Carnuntumban, és Vindobonaban is előfordulnak.
A legjelentősebb műhelynegyedet Savaria nyugati külvárosában tárták fel, ahol a mindennapok háztartási cserépedények, raetiai edények másolatai, majd később mázzal bevont edények mellett apró terrakotta szobrocskákat is készítettek. A fazekas tevékenység Pannónia idegen kézre kerülése után is folytatódott, a város falai közé költöző műhelyek még a Kr. u. V. század közepéig gyártották a római hagyományon alapuló termékeiket.
b. Fémművesség
A fémből készült eszközöket és viseleti tárgyakat, csatokat, fibulákat a legkorábbi időktől kezdve nagy mennyiségben állították elő Savariában. város számos pontján kerültek elő vasmegmunkálásra, bronzöntésre utaló leletek. A helyi fémművesség legfontosabb leletegyüttese egy a Kr. u. IV. század végén működött ötvösműhely volt, amelyben termékei között ládikák, apró vödör, domborított bronzlemezből készült díszítései mellett, a drót és lemezhulladékok között keresztény jelvénnyel (christogramm) díszített ruhakapcsoló tű töredéke is előkerült.
c. Kőfaragás
Savariából napjainkig közel 400 feliratos kőemléket, domborműt és szobrot ismerünk. A kőfaragványokat helyi műhelyek készítették, a melyek itáliai mintakönyvek alapján, de helyi ízlés és határozottan körvonalazódó stílus alapján dolgoztak. Egy IV. századi kőfaragó műhelyt a közelmúltban sikerült feltárni. Az itt készült oszloplábazatok, falburkoló lapok és finomabb faragványok mellett nagy mennyiségű gyártási hulladék és egy kőfaragó kalapács (ascia) is előkerült. A legszebb szobrok, domborművek, mint pl. a hatalmas istenszobrok, az Iseum domborművei vagy Venus márvány torzója minden bizonnyal rangos itáliai műhelyek mestereinek helyben készült alkotásai lehettek. A Kr. u. IV. század végéről származó gyönyörű ókeresztény márványfelirat vándor festők és kőfaragó mesterek savariai működéséről tanúskodik.
d. Mezőgazdaság
A provinciává szervezést követően a tartomány területét felmérték (limitatio, centuriatio), és kijelölték a (leendő) települések helyét, földbirtokok határát. Savaria környékén az így kialakított birtokok jelentős részét a letelepített veteránok között osztották szét.
A veteránbirtok területe mintegy 20/30 hektár volt, amely akkora volt, hogy a veterán családtagjaival, illetve néhány rabszolgával meg tudott művelni, amely ezáltal megélhetésüket is biztosította. A birtok központja és egyben a tulajdonos lakhelye a villa rustica volt, melyet gyakran padlófűtéssel, fürdővel és festett, mozaikos helyiségekkel is elláttak. A művelhető földterület érdekében hatalmas területeken irtották ki az erdőt, vagy csapoltak le mocsarakat.
Bár a földeken elsősorban gabonaféléket termesztettek, ez azonban nem biztosította a tartomány lakosságnak és a megszálló hadsereg élelmezési szükségletét, így a késő-római időszakig Pannónia élelmiszer behozatalra szorult. A gabona mellett főként ipari haszonnövényeket, illetve takarmánynövényeket termesztettek. A fejlett római állattartás hatása a tenyésztett állatok testméretében hosszú századokon keresztül kimutatható. Bár az őslakosság már a római foglalás előtt foglalkozott szőlőtermesztéssel, a borszőlő termesztése igazolhatóan a rómaiakhoz köthető.
Utazás és kereskedelem
A római birodalomban az utazást és kereskedelmet jól kiépített utak sűrű hálózata biztosította. Pannónia korai történetének legfontosabb útja az a modern korban Borostyán útnak elnevezett főútvonal volt, amely már a bronzkortól kezdve a Mediterráneumot a Balti-tenger vidékével kötötte össze. Ez az út a későbbiekben sem csupán a legfontosabb kulturális és kereskedelmi kapcsolat volt az antik világ és a "barbár észak" között, hanem már a római hódítás során is különleges stratégiai jelentőséggel bírt. Ezen meneteltek a Pannoniát meghódító légiók, majd a terület megbékítése után kereskedő karavánok haladtak a Adria parti Aquileia és dunai határátkelő Carnuntum (Deutsch-Altenburg/Petronell) közötti úton.
Dél felől iparcikkek: fémtárgyak, import-kerámia és üvegtárgyak, valamint gabona, bor, olívaolaj jött a tartományba, cserébe pedig rabszolgákat és az "észak aranyát", a nyers borostyánt szállították Itália felé. Háborúk idején is fontos szerepet játszott, majd 193 tavaszán ezen vonult a csapatai élén a birodalom újonnan kikiáltott császára L. Septimius Severus (Kr. 193-211) is, hogy a Pannóniai légiók és a városok támogatásával ellenlábasait legyőzve Róma egyeduralkodójává váljon.
A Kr. u. III. század folyamán a birodalom gazdasági átszerveződése során a Borostyán út fontossága háttérbe szorult, hiszen a galliai és germániai import jórészt már hajón a Rajnán és a Dunán bonyolódott.
Az utak építése, karbantartása állami feladat volt. Szabályos távolságra útállomások szolgálták az állami futárposta gyors továbbítását, az utasok és kereskedők pihenését. Az utak mellett felállított mérföldkövek jelezték a települések közti távolságot és hirdették az építtető császárok dicsőségét. Utazni természetesen akkor sem volt veszélytelen, így a szerencsés megérkezés reményében az istenek kegyét keresték.
Vallási élet
Az antik ember hitvilágában a természeti környezet és a mindennapi élet szinte minden megnyilvánulása vallásos színezetet kapott. Amíg a hivatalos kultuszok középpontjában a kapitóliumi triász: Jupiter, Juno és Minerva valamint a birodalom egységét és jólétét biztosító császárok vallásos tisztelete állt, az emberek magánéletében a hétköznapok gondjaiban segítő istenségek játszottak meghatározó szerepet.
A római állam főisteneinek egyre formálisabbá váló tisztelete helyett a Kr. u. II-III. századtól kezdve az erős érzelmi kötődésen alapuló, az egyén evilági erkölcsös élete fejében megtisztulást és boldog túlvilági életet ígérő, keleti eredetű misztériumvallások váltak a római vallásosság meghatározó elemévé. Az egyiptomi eredetű Isis, a napistennel azonosított perzsa Mithras, valamint a szíriai eredetű Jupiter Dolichenus tisztelete mellett a III. század végétől az egyre gyorsabban terjedő kereszténység szerzett híveket a Pannónia i lakosság körében.
A császárok vallásos tiszteletét megtagadó keresztényekkel szemben az államhatalom határozottan lépett fel: így a III-IV. század fordulóján Pannónia is a sorozatos keresztényüldözési pogromok színterévé vált. A lakóhelyéről elmenekülő Quirinus sisciai (Sisak, Horvátország) püspök Savariában szenvedett vértanúságot. Az I. Constantinus alatt bekövetkezett fordulatot követően a kereszténység egyre szorosabban kötődött az uralkodóhoz, így hamarosan a római állam hivatalos vallásává vált.
A 4. század végén császári rendeletek tiltják be a pogány kultuszokat. Szentélyeiket lerombolták, vagy keresztény templomokká alakították át. Az 5. századtól kezdve aztán fokozatosan a keresztény egyházszervezett vette át a felbomló római államhatalom közigazgatási szerepét, és vált a népvándorlás viharaiban is továbbélő csekély számú római lakosság egyetlen szervező erejévé.
Isis savariai kultusza
Az ősi egyiptomi istennő tisztelete Alexandria közvetítésével jutott el a Római Birodalomba. A görög, majd római (interpretatio graeca, interpretatio romanía) közegben Isis alakja számos elemmel gazdagodott és a császárkor elejére a római pantheon egyik leghatalmasabb istenévé, az istenek úrnőjévé vált (Isis Regina).
Isis kultusza korán, röviden a város alapítását követően már a Kr. u. 70-es évektől igazolható Savariában. Az aquileiai kereskedőből a város legfőbb elöljárójává emelkedet Ti. Iulius Barbius oltára már biztosan Isis savariai szentélyében az Iseumban állt. A Roma városi hagyománynak megfelelően a városfalakon kívül felépült szentélyt a 3. század elején, Septimius Severus vagy Caracalla uralkodása alatt jelentősen megnagyobbították és a hatalmas 80 x 40 méteres szentélyegyüttest impozáns oszlopcsarnokkal, a templom főhomlokzatát pedig nagyszerű márványdomborművekkel díszítették. A savariai Iseum nem csak a város egyik legpompásabb épületegyüttese, hanem Pannónia ma ismert legfontosabb orientális kultuszhelye volt.
A szentély a kereszténység egyeduralkodóvá válását követően a 370-80-as években minden bizonnyal szándékos rombolásnak esett áldozatául. A szentély elplanírozott romjai fölött késő-római magtár (horreum) épült fel. Az 1955-62 között részben feltárt és helyreállított szentélyben 2001 óta újabb jelentős kutatás folyik, melynek során a szent kerület (temenos) további részletei, a főhomlokzat épületfeliratának töredékei és számos értékes márvány épületfaragvány kerültek napvilágra.
Savariai kereszténység
A korai kereszténység savariai történetéről nem rendelkezünk irott forrásokkal. Kr. u. 303-ban. Savariában vértanúságot szenvedett Quirinus püspök szenvedéstörténetét megörökítő egykori irat azonban már népes ókeresztény közösség létére enged következtetni.
Kr. u. 319-ben az itt állomásozó elitalakulat (lancearii Savarienses = Savariai lándzsások) tisztjének fiaként Savariában született Szent Márton, aki a galliai Tours város püspökeként vált a korai középkor legnépszerűbb szentjévé.
A Pannoniában szinte egyedülállóan gazdag ókeresztény sírkőegyüttes és a kiterjedt ókeresztény jellegű temető nagylétszámú hivőközösséget jelez. Mindezek, valamint az utóbbi évek ásatásai során előkerült tárgyi leletek: egy feltehetően papi viselethez (pallium) tartozó ruhakapcsoló tű, valamint egy Krisztus-monogramot formázó bronz lámpafüggesztő alapján Savariát is a 4. századi püspökségek közé kell sorolnunk.
Temetkezési szokások
Pannónia területén megtelepedett rómaiak, miként az itt élő kelta őslakosság elhamvasztotta halottait. Városokban az elhunytakat a városból kivezető utak mellett, vidéken a falvaktól és a villáktól távolabb, általában zárt sírkertekben temették el. Az urnába helyezett, vagy egyszerűen a sírgödörbe szórt hamvak mellé az elhunyt anyagi helyzetének megfelelően helyeztek el mellékleteket.
Sírok fölé sztéléket állítottak. A sírköveken szereplő DM rövidítés (Diis Manibus = az alvilág isteneinek) utal az ősök tiszteletéből (mos maiorum) fakadó halottkultusz szerepére. Bár szórványosan már korábban is előfordult, a Kr. u. 3. század második felétől kezdve a hamvasztás helyett egyre inkább holttest földbe temetésének szokása terjedt el, amely a keresztény vallás előretörésével egyre inkább általánossá vált. A koporsóba zárt, vagy egyszerűen csak lepedőbe csavart holtestet gyakran kőből vagy téglából épített sírokba temették, ritkábban egyetlen kőtömbből faragott szarkofágban helyezték örök nyugalomra.
A sírkőállítás szokását a keresztények is fenntartották, de a pogány formulák helyére Jézus Krisztus nevének rövidítése, a görög X (khi) és P (ró) betűkből álló monogram (christogram), valamint jellegzetes keresztény szövegfordulatok (pl.: bonae memoriae = jó emlékezetű) kerültek.
