Az ókori város

Utazás és kereskedelem

A római birodalomban az utazást és kereskedelmet jól kiépített utak sűrű hálózata biztosította. Pannónia korai történetének legfontosabb útja az a modern korban Borostyán útnak elnevezett főútvonal volt, amely már a bronzkortól kezdve a Mediterráneumot a Balti-tenger vidékével kötötte össze. Ez az út a későbbiekben sem csupán a legfontosabb kulturális és kereskedelmi kapcsolat volt az antik világ és a "barbár észak" között, hanem már a római hódítás során is különleges stratégiai jelentőséggel bírt. Ezen meneteltek a Pannoniát meghódító légiók, majd a terület megbékítése után kereskedő karavánok haladtak a Adria parti Aquileia és dunai határátkelő Carnuntum (Deutsch-Altenburg/Petronell) közötti úton.

Dél felől iparcikkek: fémtárgyak, import-kerámia és üvegtárgyak, valamint gabona, bor, olívaolaj jött a tartományba, cserébe pedig rabszolgákat és az "észak aranyát", a nyers borostyánt szállították Itália felé. Háborúk idején is fontos szerepet játszott, majd 193 tavaszán ezen vonult a csapatai élén a birodalom újonnan kikiáltott császára L. Septimius Severus (Kr. 193-211) is, hogy a Pannóniai légiók és a városok támogatásával ellenlábasait legyőzve Róma egyeduralkodójává váljon.

A Kr. u. III. század folyamán a birodalom gazdasági átszerveződése során a Borostyán út fontossága háttérbe szorult, hiszen a galliai és germániai import jórészt már hajón a Rajnán és a Dunán bonyolódott.
Az utak építése, karbantartása állami feladat volt. Szabályos távolságra útállomások szolgálták az állami futárposta gyors továbbítását, az utasok és kereskedők pihenését. Az utak mellett felállított mérföldkövek jelezték a települések közti távolságot és hirdették az építtető császárok dicsőségét. Utazni természetesen akkor sem volt veszélytelen, így a szerencsés megérkezés reményében az istenek kegyét keresték.

Vallási élet

Az antik ember hitvilágában a természeti környezet és a mindennapi élet szinte minden megnyilvánulása vallásos színezetet kapott. Amíg a hivatalos kultuszok középpontjában a kapitóliumi triász: Jupiter, Juno és Minerva valamint a birodalom egységét és jólétét biztosító császárok vallásos tisztelete állt, az emberek magánéletében a hétköznapok gondjaiban segítő istenségek játszottak meghatározó szerepet.

A római állam főisteneinek egyre formálisabbá váló tisztelete helyett a Kr. u. II-III. századtól kezdve az erős érzelmi kötődésen alapuló, az egyén evilági erkölcsös élete fejében megtisztulást és boldog túlvilági életet ígérő, keleti eredetű misztériumvallások váltak a római vallásosság meghatározó elemévé. Az egyiptomi eredetű Isis, a napistennel azonosított perzsa Mithras, valamint a szíriai eredetű Jupiter Dolichenus tisztelete mellett a III. század végétől az egyre gyorsabban terjedő kereszténység szerzett híveket a Pannónia i lakosság körében.

A császárok vallásos tiszteletét megtagadó keresztényekkel szemben az államhatalom határozottan lépett fel: így a III-IV. század fordulóján Pannónia is a sorozatos keresztényüldözési pogromok színterévé vált. A lakóhelyéről elmenekülő Quirinus sisciai (Sisak, Horvátország) püspök Savariában szenvedett vértanúságot. Az I. Constantinus alatt bekövetkezett fordulatot követően a kereszténység egyre szorosabban kötődött az uralkodóhoz, így hamarosan a római állam hivatalos vallásává vált.

A 4. század végén császári rendeletek tiltják be a pogány kultuszokat. Szentélyeiket lerombolták, vagy keresztény templomokká alakították át. Az 5. századtól kezdve aztán fokozatosan a keresztény egyházszervezett vette át a felbomló római államhatalom közigazgatási szerepét, és vált a népvándorlás viharaiban is továbbélő csekély számú római lakosság egyetlen szervező erejévé.

Isis savariai kultusza

Az ősi egyiptomi istennő tisztelete Alexandria közvetítésével jutott el a Római Birodalomba. A görög, majd római (interpretatio graeca, interpretatio romanía) közegben Isis alakja számos elemmel gazdagodott és a császárkor elejére a római pantheon egyik leghatalmasabb istenévé, az istenek úrnőjévé vált (Isis Regina).

Isis kultusza korán, röviden a város alapítását követően már a Kr. u. 70-es évektől igazolható Savariában. Az aquileiai kereskedőből a város legfőbb elöljárójává emelkedet Ti. Iulius Barbius oltára már biztosan Isis savariai szentélyében az Iseumban állt. A Roma városi hagyománynak megfelelően a városfalakon kívül felépült szentélyt a 3. század elején, Septimius Severus vagy Caracalla uralkodása alatt jelentősen megnagyobbították és a hatalmas 80 x 40 méteres szentélyegyüttest impozáns oszlopcsarnokkal, a templom főhomlokzatát pedig nagyszerű márványdomborművekkel díszítették. A savariai Iseum nem csak a város egyik legpompásabb épületegyüttese, hanem Pannónia ma ismert legfontosabb orientális kultuszhelye volt.

A szentély a kereszténység egyeduralkodóvá válását követően a 370-80-as években minden bizonnyal szándékos rombolásnak esett áldozatául. A szentély elplanírozott romjai fölött késő-római magtár (horreum) épült fel. Az 1955-62 között részben feltárt és helyreállított szentélyben 2001 óta újabb jelentős kutatás folyik, melynek során a szent kerület (temenos) további részletei, a főhomlokzat épületfeliratának töredékei és számos értékes márvány épületfaragvány kerültek napvilágra.

Savariai kereszténység

A korai kereszténység savariai történetéről nem rendelkezünk irott forrásokkal. Kr. u. 303-ban. Savariában vértanúságot szenvedett Quirinus püspök szenvedéstörténetét megörökítő egykori irat azonban már népes ókeresztény közösség létére enged következtetni.

Kr. u. 319-ben az itt állomásozó elitalakulat (lancearii Savarienses = Savariai lándzsások) tisztjének fiaként Savariában született Szent Márton, aki a galliai Tours város püspökeként vált a korai középkor legnépszerűbb szentjévé.

A Pannoniában szinte egyedülállóan gazdag ókeresztény sírkőegyüttes és a kiterjedt ókeresztény jellegű temető nagylétszámú hivőközösséget jelez. Mindezek, valamint az utóbbi évek ásatásai során előkerült tárgyi leletek: egy feltehetően papi viselethez (pallium) tartozó ruhakapcsoló tű, valamint egy Krisztus-monogramot formázó bronz lámpafüggesztő alapján Savariát is a 4. századi püspökségek közé kell sorolnunk.

Temetkezési szokások

Pannónia területén megtelepedett rómaiak, miként az itt élő kelta őslakosság elhamvasztotta halottait. Városokban az elhunytakat a városból kivezető utak mellett, vidéken a falvaktól és a villáktól távolabb, általában zárt sírkertekben temették el. Az urnába helyezett, vagy egyszerűen a sírgödörbe szórt hamvak mellé az elhunyt anyagi helyzetének megfelelően helyeztek el mellékleteket.

Sírok fölé sztéléket állítottak. A sírköveken szereplő DM rövidítés (Diis Manibus = az alvilág isteneinek) utal az ősök tiszteletéből (mos maiorum) fakadó halottkultusz szerepére. Bár szórványosan már korábban is előfordult, a Kr. u. 3. század második felétől kezdve a hamvasztás helyett egyre inkább holttest földbe temetésének szokása terjedt el, amely a keresztény vallás előretörésével egyre inkább általánossá vált. A koporsóba zárt, vagy egyszerűen csak lepedőbe csavart holtestet gyakran kőből vagy téglából épített sírokba temették, ritkábban egyetlen kőtömbből faragott szarkofágban helyezték örök nyugalomra.

A sírkőállítás szokását a keresztények is fenntartották, de a pogány formulák helyére Jézus Krisztus nevének rövidítése, a görög X (khi) és P (ró) betűkből álló monogram (christogram), valamint jellegzetes keresztény szövegfordulatok (pl.: bonae memoriae = jó emlékezetű) kerültek.